Kis ember, nagy város


<bgsound src="http://www.bereg.net.ua/varos/music/dolbis.mp3" loop=true>

Friss topikok

2008.03.09. 16:22 smallcow

Füzesi Magda: Agyő, Kárpátalja

igen most már ti is
lassan már mi is
beletörődünk beletörünk
merthogy Csaba királyfi
nem hallja meg
nincs maroktelefonja
mint Janeknek a szomszéd házból
így aztán vállat vonunk
a sógor is hirdet
ház eladó összkomfortos
gáz víz telefon
meg a nagymama
akit mégsem illik
mint a kutyát
az árokpartra
a kishaza
a haza a magasban
és más
megkönnyeztető
hisztériák
már csak a
reklámszatyor feliratán
intenek utánunk
„Agyő Kárpátalja
szerettelek!”

5 komment


2008.03.09. 09:04 smallcow

Egy egyetemista Budapesten


Az elemi első osztályától a szüleim eldőntötték, hogy márpedig én osztályelső leszek. Az elején nem igazán ment, mivek konok és kissé lusta voltam, de végül hatott a szigor és több-kevesebb sikerrel jó tanuló lett belőlem.
 Nyolc évesen már regényeket olvastam, tíz évesen Leslie L. Lawrence lett a kedvenc íróm, később áttértem Edgar Allan Poe-ra. Máig maximálisan a kedvencem.
 Örökre emlékezetembe vésődött, ahogyan beleszerettem a biológiába. Szintén 10 év körül lehettem, mikor anyuval eldöntötttük, hogy rendbe hozzuk a padlást: ő takarított, én a "kincsek" között túrkáltam egészen addig, míg rá nem leltem egy '70-es évekbeli anatómia tankönyvre. Még édasapámé volt. Annyira megtetszett, hogy pár nap alatt már betéve tudtam az egészet. Akkor történt, hogy anya elé álltam a magam 140 cm-es magaságával és kijelentettem, hogy biológus akarok lenni, és Magyarországon fogok egyetemre járni. Máig sem tudom, honnan szedtem ezt, de a szüleim mindenesetre kicst kiakadtak és próbáltak finoman, az én szintemen lebeszélni a felesleges álmodozásról. Megjegyzem, hogy mindig egyenrangú partnerként kezeltek és már akkor sok mindenben kikérték a véleményem. Nem ámítottak soha semmivel. Szerintem ez a tökéletes nevelés, elfogultság nélkül. Bár ennek is vannak hátulütői, pl. a túlzott ragaszkodás mindkét oldalról.
 A kilencvenes évek elején még nem igazán volt lehetőség arra, hogy egy diák külföldön tanuljon és nem is hitték, hogy ez változni fog egyhamar. Aztán szerencsére, pár évvel később, fordult a kocka, és a fiatalok ösztöndíjat nyerhettek, ami finanszírozta tanulmányakat és némi zsebpénzzel is járt.
 Teltek az évek, a középiskola után líceumban tanultam, majd felvételt nyertem a budapesti Balassi Bálint Intézetbe. Ez egy előkészítő. Innen már egyenes utam volt az egyetemre. Most harmadéves ösztöndíjas hallgatója a
vagyok az ELTE TTk biológia szakának.


  Ez eddig szép és jó, kész sikertörténet, de...Most alig jut időm a tanulásra, sokat dolgozom, fizikailag is gyenge vagyok. Nehezen viselem, hogy távol vagyok a legjobb barátaimtól, azaz a szüleimtől, hónapokon át nem látom a hazámat és ez az egészségemet is alaposan megviselte.
 De mindezt félretéve, nézzünk egy kis költségvetést, most bepillantást engedek a pénztárcámba. Tehát az ösztöndíjam maximum 20 ezer forint. Egy hónapra legkevesebb 40 ezer forintra van szükségem kajával, cigivel, bérlettel, kolidíjjal együtt. Ha nem akarok koplalni, vagy szeretnék venni egy új farmert, akkor 50 ezer kell. Persze, lemondhatnék a cigiről, öltözködhetnék turkálóból, bliccelhetnék a BKV-én, élhetnék párizsis, margarinos zsömlén, de 22 évesen nem szeretnék nyomorogni. A szüleimtől nem kérek segítséget, nem lenne képem hozzá. Heti 40 órát dolgozom minimum, ehhez még hozzájön a suli és persze olykor tanulni is kell.De elég volt a panaszkodásból, mégis azért írtam le, mert nem vagyok egyedül, több ezer diák él az én cipőmben.
 Vezessük be a tandíjat??? Kérdem én, hogy van ehhez a pofájukon bőr? Ennek első körben a diákok iszák meg a levét, másodsorban nagyon megszenvedi majd az ország is, mivel a tehetséges, okos fiatalok a gyár futószalagja mellett fognak állni, mert NEM LESZ PÉNZÜK TANDÍJRA!!! Vagy úgy járnak, mint én és félévre ki kell magukat vonni  a forgalomból, mert pánikbetegséget kapnak a stressztől és túlhajszoltságtól, vagy esetleg gyomorfekélyt. Lehet, túl drasztikus vagyok és felnagyítom a helyzetet, de a saját bőrömöm tapasztaltam, hogy mennyire nehéz megállni egy diáknak a saját lábán.
 Miért nem lehet rajtunk segíteni? Szükségünk lenne rá, és nem arra, hogy végképp
ellehetetlenítsék álmaink megvalósítását.

Szólj hozzá!


2008.03.07. 14:52 smallcow

Nacionalizmus, rasszizmus- létező jelenség Ukrajnában?

   
Minden bizonnyal- erre a kérdésre más választ nem is lehet adni. A különbség csak a mértékben van, összehasonlíiva pl. Szlovákiát és Ukrajnát. Mint említettem, kisebb attrocitásokra kerül csak sor Kárpátalján ukrán és magyar között, legalábbis az én tapasztalataim szerint. Én nem tudok arról, hogy valakit esetleg azért vertek volna meg, mert magyar volt, vagy esetleg ukrán.
 Valamiféle nacionalizmus azért fellelhető. Példa erre a Beregszászi Magyar Konzulátus. Vízum kérvény beadásánál igencsak idegesít bennünkket, ha az előttünk álló nem beszél magyarul és követeli a tolmácsot. Elvégre Magyarországra készül átlépni, magyar konzulátus épületében ácsorog. Persze, ez a mi hibánk, toleránsabbnak kellene lennünk, de édesanyámmal már megtörtént az is, hogy pont ebben az épületben azért szóltak rá, mert magyarul kérdezte meg a tőle nem messze állótól, hogy melyik ablakhoz kell állnia. Enyhe kifejezés talán, hogy rászólt az illető, inkább hangosan szídta. Nos, ez nem ékes példa a rasszizmusra saját belátásom szerint, hanem  a műveletlenség és iskolázatlanság bizonyítéka. Az illető küllemén is észrevehető volt, hogy nem olvasással tölti a szabadidejét, hanem a kocsmában  egy korsó sör mellett osztja az észt a hozzá hasonlóknak.

 Én is egyszer részese voltam egy hasonló megnyílvánulásnak. Pár évvel ezelőtt, augusztus 24-én beszédet mondtam volna az állami ünnepségen. Több gyereket meghívtam, egyedül én voltam magyar iskolából, mert ismert voltam már kisebb koromtól arról, hogy minden rendezvényen szavaltam. Már az ünnepség vége felé jártunk, a diákok mind sorra kerültek,ám engem nem szólítottak. 15 éves lévén nem volt merszem megkérdezni, hogy én mikor jövök, de anyu annál inkább. Egyenesen odament a polgármesterhez és a fejéhez fágta, hogy szégyelheti magát, mert magyarságom miatt akarnak kihagyni. Valószínű igaza volt, mert elnézést kértek tőllünk és megtarthattam a beszédemet. A tartalmáról annyit, hgy menet közben picit átköltöttem és igencsak nacionalistára sikerült, de nem sértőre, még ennek ellenére sem. Kis sziszegéssel párusuló tapsot kaptam. Lehet ez kicsinyes dolog számotokra, de egy kisvárosban ennek is jelentősége van és sokáig nem felejtik el az emberek.
 Az ukrán nyelvvel a legtöbb kárpátaljai magyarnak problémái vannak. Számunkra is anyanyelvként tanítják, így szinte képtelenség elsajátítani középiskolai tanulmányaink során. Nekem sem sikerült 10 év alatt. Beregszászban kapunk tolmácsot, ha hivatalos elintéznivalónk van, pl. rendőrségen vagy bíróságon. A túlnyomóan magyar lakta településeken ez így van.
 

12 komment


2008.03.06. 12:53 smallcow

Beregszász- az én városom

 Beregszászban születtem, mint említettem, nem mesze a magyar-ukrán határtól. Kis poros város, de nekem  a legszebb mindközül. Sajnos, ritkán jutok haza, ritkán róvom macskaköves utcáit, ritkán találkozom ismerős- és ismeretlen ismerőseimmel. Az, ki nem élt még messze a hazájától, nem tudhatja, milyen emésztő érzés a honvágy. Sokszor már oda jutok, hogy csupán a városom nevének hallatára könny szökik a szemembe. Míg ott éltem, mindig elvágytam. Látni akartam a nagyvilágot, szórakozni, magam ura lenni, tapasztalatot szerezni, de ahogyan telnek az évek, a szívem hazahúz egyre inkább és tudom, hogy ott akarok majd családot alapítani a Vérke partján, szüleim és emlékeim közelében. Bűnt követ el az, aki megtagadja szülőföldjét, és nem azon munkálkodik, hogy segítsen szebbé, jobbá tenni az ottani életet, megszerzett tudásával és világlátottságával.
 Budapesten tanulmányaimat a Magyar Állam jóvoltából végzem. Ösztöndíjas hallgató vagyok, azzal a feltétellel, hogy az egyetem befejezése után két évet otthon kell dolgoznom. Annak idején felháborodtam ezen, de mára megértettem, hogy teljesen jogos ez a követelésük. Nem magunkért tanulunk, hanem honfitársainkért. Hazánkért, ami Kárpátalja és nem Magyarország, míg ha ezzel sokan nem is értenek egyet.
 Hogy miyen ez a város? Az nem is tudhatja igazán, aki nem élt ott huzamosabb ideig. Nem könnyű megérteni enélkül az ottani életszemléletet. Magyarok, ukránok és oroszok békességben vagyunk egymás mellett, kisebb attrocitásokra ritkán kerül sor, és hamar feledésbe is merül. A megélhetés persze nehéz, de az utóbbi években fellendült a gazdaság és már nemcsak a határforgalomból kerül kenyér az asztalra. Gyárak, üzemek nyíltak lassacskán, a hivatalokban az értelmiség is munkára talált. Természetesen Ukrajnához hozzátartozik a korrupció (Szovjetúniótól származó örökség). Találkozhatunk vele a rendőrség berkeiben, közügyeink elintézésénél.A pénz az úr minden területen, még egy jobb állás betöltésénél is, vagy egy bírósági per alkalmából. De mi megszoktuk már az évek folyamán, hogy nem a törvény, hanem a pénz diktál. A kárpátaljai ember együtt él ezzel és próbál hasznot húzni belőle, vagy olykor keserű szívvel beletörődik.
 Nehéz az élet itt mindenki számára, de az életbenmaradás görcsös akarata húzott ki minket a rendszerváltás mocsarából. 1992 után felütötte fejét, nagyon is észrevehetően, a szervezett bűnözés. Maffia, ahogyan tévesen nevezzük. Akinek sikerüli picit is talpra állnia, arra azonnal rácsaptak az alvilági emberek és addig nyomorgatták őket a védelmi pénzekkel, míg a szerencsétlen családok utolsó fillérje is rá nem ment. Közelről tapasztaltam ezt. Félelemben éltünk, a mindennapi kenyérre valót szinte képtelenség volt előkeríteni. Aztán, úgy 1998 környékén kezdett enyhülni a nyomás. Talpra álltunk mi is, de a sebek máig sem gyógyultak be.
 Ezért más a kárpátajai ember, talán ezért félnek tőlünk a külföldiek, pl. jelen esetben a magyarországi magyarok. Más a közeli múltunk, más környezetbe születtünk. A kárpátaljainak küzdenie kellett és kell mindennap a bürokráciával, a bűnözéssel, a nincstelenséggel és megtanult fondorlatos módszerekkel érvényt szereznie önmagának, megtalálni a dzsungelből  az utat, ha még szablyát is kell hozzá használnia.

7 komment


2008.03.05. 14:16 smallcow

Rendszerváltás

 

  Közben lassan cseperedtem, növekedtem és eljött 1992. augusztus 24. Szabaddá lett Ukrajna! A nép boldogon kiáltotta, hogy Vilna Ukrajina (Éljen Ukrajna), majd meglepődve vették észre, hogy se pénzük, se munkájuk. A rubel csúnyán megbukott. Amennyiért azelőtt egy házat vehettünk volna, garázsában egy vadiúj, piros 1200-as Ladával, most elég volt egy üveg dzsemre. Annyira szabadok lettünk, hogy már az éhhalál fenyegetett minket. De az élelmes kárpátaljai magyar megtalálta a "bizniszt". A magyar országhatár mellett hamar fellendült az áruforgalom, kis csempészettel megspékelve. Hordtunk mi mindent, ami odaát drágább volt, pl. cigarettát, autóalkatrészt, asztalterítőt, aztán vissza élelmiszert, ruházati cikkeket, mert nálunk üresek voltak a boltok. Mindez Grósz Károlynak köszönhető, ő nyitotta meg a kishatár forgalmat. Máig jótevőnknek tartjuk. Nagyon nehéz volt akkor mindenki számára, akinek nem jutott valami a felhalmozott szovjet vagyonból, nem volt pártitkár az uncsitesója, vagy nem értesült hamarabb arról, hogy nagy gáz lesz az országban és nem mentette, ami még menthető volt.

Szólj hozzá!


2008.03.05. 13:45 smallcow

Csernobil és öröksége

...aztán felrobbant a csernobili atomerőmű. Az elején nem sokat érzékeltünk belőle, sőt, azt sem tudtuk, hogy baj van. Kárpátalján éltünk, nagyon messze a friss hírektől.Én főképp nem érzékeltem semmit, mivel két hónapos voltam, bár azon a napon, anyu elmondása szerint, babahasmenés gyötört és a megszokottnál is kibírhatatlanul hisztis voltam. Jó szokásom máig megmaradt, csak méreteim növekedésével arányban nőtt a velem járó, másoknak nehéz perceket okozó, be-beszólogató, kötekvő, irónikus modorom. Hmm, azt hiszem ez a sugárfertőzöttségem végterméke.
 Visszatérve 1986 áprilisára, akkoriban keresztanyám fősulis volt Kijevben. Tisztaságmániás lévén, minden reggel morcosan mosta le két héten keresztül az ablaktáblákról és a párkányról az érthetetlen módon odarakódott fekete hamut. Egy év múlva élet-halál között lebegett. Súlyos Basedow-kórt kapott. Az orvosok megmentették, de már átléptünk 2000-be, mire a gyors észjárásáról híres családom összerakta a mozaikot: az atomrobbanást, a hamut a kijevi albérleti szoba ablakán, a pajzsmirigy betegséget, meg a felvágott nyakú, szegény keresztanyámat. Erről nem ők tehettek legfőképp. Jellemző volt a szovjet vezetőségre, hogy elhallgatták a robbanással járó következményeket, az elején még magát a tragédiát is.

4 komment


2008.03.04. 23:11 smallcow

Minden így kezdődött el...

22 éve történt, egy szép januári délutánon. Anyámat beszállították a kórházba, miközben ő abban a hitben volt, hogy gyomorrontása van. Pár óra múlva megjöttem. Csúnya voltam, kövér, fekete hajú és eszeveszetten bömböltem. Apám vállát részvéttel veregették a rokonok: "Nem baj, fiam, az a  fő, hogy egészéges..."  Minden így kezdődött el...

Szólj hozzá!


süti beállítások módosítása