.jpg)
Ez eddig szép és jó, kész sikertörténet, de...Most alig jut időm a tanulásra, sokat dolgozom, fizikailag is gyenge vagyok. Nehezen viselem, hogy távol vagyok a legjobb barátaimtól, azaz a szüleimtől, hónapokon át nem látom a hazámat és ez az egészségemet is alaposan megviselte.
Beregszászban születtem, mint említettem, nem mesze a magyar-ukrán határtól. Kis poros város, de nekem a legszebb mindközül. Sajnos, ritkán jutok haza, ritkán róvom macskaköves utcáit, ritkán találkozom ismerős- és ismeretlen ismerőseimmel. Az, ki nem élt még messze a hazájától, nem tudhatja, milyen emésztő érzés a honvágy. Sokszor már oda jutok, hogy csupán a városom nevének hallatára könny szökik a szemembe. Míg ott éltem, mindig elvágytam. Látni akartam a nagyvilágot, szórakozni, magam ura lenni, tapasztalatot szerezni, de ahogyan telnek az évek, a szívem hazahúz egyre inkább és tudom, hogy ott akarok majd családot alapítani a Vérke partján, szüleim és emlékeim közelében. Bűnt követ el az, aki megtagadja szülőföldjét, és nem azon munkálkodik, hogy segítsen szebbé, jobbá tenni az ottani életet, megszerzett tudásával és világlátottságával. 
kén kezdett enyhülni a nyomás. Talpra álltunk mi is, de a sebek máig sem gyógyultak be.
Közben lassan cseperedtem, növekedtem és eljött 1992. augusztus 24. Szabaddá lett Ukrajna! A nép boldogon kiáltotta, hogy Vilna Ukrajina (Éljen Ukrajna), majd meglepődve vették észre, hogy se pénzük, se munkájuk. A rubel csúnyán megbukott. Amennyiért azelőtt egy házat vehettünk volna, garázsában egy vadiúj, piros 1200-as Ladával, most elég volt egy üveg dzsemre. Annyira szabadok lettünk, hogy már az éhhalál fenyegetett minket. De az élelmes kárpátaljai magyar megtalálta a "bizniszt". A magyar országhatár mellett hamar fellendült az áruforgalom, kis csempészettel megspékelve. Hordtunk mi mindent, ami odaát drágább volt, pl. cigarettát, autóalkatrészt, asztalterítőt, aztán vissza élelmiszert, ruházati cikkeket, mert nálunk üresek voltak a boltok. Mindez Grósz Károlynak köszönhető, ő nyitotta meg a kishatár forgalmat. Máig jótevőnknek tartjuk. Nagyon nehéz volt akkor mindenki számára, akinek nem jutott valami a felhalmozott szovjet vagyonból, nem volt pártitkár az uncsitesója, vagy nem értesült hamarabb arról, hogy nagy gáz lesz az országban és nem mentette, ami még menthető volt.
...aztán felrobbant a csernobili atomerőmű. Az elején nem sokat érzékeltünk belőle, sőt, azt sem tudtuk, hogy baj van. Kárpátalján éltünk, nagyon messze a friss hírektől.Én főképp nem érzékeltem semmit, mivel két hónapos voltam, bár azon a napon, anyu elmondása szerint, babahasmenés gyötört és a megszokottnál is kibírhatatlanul hisztis voltam. Jó szokásom máig megmaradt, csak méreteim növekedésével arányban nőtt a velem járó, másoknak nehéz perceket okozó, be-beszólogató, kötekvő, irónikus modorom. Hmm, azt hiszem ez a sugárfertőzöttségem végterméke.
Visszatérve 1986 áprilisára, akkoriban keresztanyám fősulis volt Kijevben. Tisztaságmániás lévén, minden reggel morcosan mosta le két héten keresztül az ablaktáblákról és a párkányról az érthetetlen módon odarakódott fekete hamut. Egy év múlva élet-halál között lebegett. Súlyos Basedow-kórt kapott. Az orvosok megmentették, de már átléptünk 2000-be, mire a gyors észjárásáról híres családom összerakta a mozaikot: az atomrobbanást, a hamut a kijevi albérleti szoba ablakán, a pajzsmirigy betegséget, meg a felvágott nyakú, szegény keresztanyámat. Erről nem ők tehettek legfőképp. Jellemző volt a szovjet vezetőségre, hogy elhallgatták a robbanással járó következményeket, az elején még magát a tragédiát is.
