.jpg)
Az elemi első osztályától a szüleim eldőntötték, hogy márpedig én osztályelső leszek. Az elején nem igazán ment, mivek konok és kissé lusta voltam, de végül hatott a szigor és több-kevesebb sikerrel jó tanuló lett belőlem.
Nyolc évesen már regényeket olvastam, tíz évesen Leslie L. Lawrence lett a kedvenc íróm, később áttértem Edgar Allan Poe-ra. Máig maximálisan a kedvencem.
Örökre emlékezetembe vésődött, ahogyan beleszerettem a biológiába. Szintén 10 év körül lehettem, mikor anyuval eldöntötttük, hogy rendbe hozzuk a padlást: ő takarított, én a "kincsek" között túrkáltam egészen addig, míg rá nem leltem egy '70-es évekbeli anatómia tankönyvre. Még édasapámé volt. Annyira megtetszett, hogy pár nap alatt már betéve tudtam az egészet. Akkor történt, hogy anya elé álltam a magam 140 cm-es magaságával és kijelentettem, hogy biológus akarok lenni, és Magyarországon fogok egyetemre járni. Máig sem tudom, honnan szedtem ezt, de a szüleim mindenesetre kicst kiakadtak és próbáltak finoman, az én szintemen lebeszélni a felesleges álmodozásról. Megjegyzem, hogy mindig egyenrangú partnerként kezeltek és már akkor sok mindenben kikérték a véleményem. Nem ámítottak soha semmivel. Szerintem ez a tökéletes nevelés, elfogultság nélkül. Bár ennek is vannak hátulütői, pl. a túlzott ragaszkodás mindkét oldalról.
A kilencvenes évek elején még nem igazán volt lehetőség arra, hogy egy diák külföldön tanuljon és nem is hitték, hogy ez változni fog egyhamar. Aztán szerencsére, pár évvel később, fordult a kocka, és a fiatalok ösztöndíjat nyerhettek, ami finanszírozta tanulmányakat és némi zsebpénzzel is járt.
Teltek az évek, a középiskola után líceumban tanultam, majd felvételt nyertem a budapesti Balassi Bálint Intézetbe. Ez egy előkészítő. Innen már egyenes utam volt az egyetemre. Most harmadéves ösztöndíjas hallgatója a
vagyok az ELTE TTk biológia szakának.
Ez eddig szép és jó, kész sikertörténet, de...Most alig jut időm a tanulásra, sokat dolgozom, fizikailag is gyenge vagyok. Nehezen viselem, hogy távol vagyok a legjobb barátaimtól, azaz a szüleimtől, hónapokon át nem látom a hazámat és ez az egészségemet is alaposan megviselte.De mindezt félretéve, nézzünk egy kis költségvetést, most bepillantást engedek a pénztárcámba. Tehát az ösztöndíjam maximum 20 ezer forint. Egy hónapra legkevesebb 40 ezer forintra van szükségem kajával, cigivel, bérlettel, kolidíjjal együtt. Ha nem akarok koplalni, vagy szeretnék venni egy új farmert, akkor 50 ezer kell. Persze, lemondhatnék a cigiről, öltözködhetnék turkálóból, bliccelhetnék a BKV-én, élhetnék párizsis, margarinos zsömlén, de 22 évesen nem szeretnék nyomorogni. A szüleimtől nem kérek segítséget, nem lenne képem hozzá. Heti 40 órát dolgozom minimum, ehhez még hozzájön a suli és persze olykor tanulni is kell.De elég volt a panaszkodásból, mégis azért írtam le, mert nem vagyok egyedül, több ezer diák él az én cipőmben.
Vezessük be a tandíjat??? Kérdem én, hogy van ehhez a pofájukon bőr? Ennek első körben a diákok iszák meg a levét, másodsorban nagyon megszenvedi majd az ország is, mivel a tehetséges, okos fiatalok a gyár futószalagja mellett fognak állni, mert NEM LESZ PÉNZÜK TANDÍJRA!!! Vagy úgy járnak, mint én és félévre ki kell magukat vonni a forgalomból, mert pánikbetegséget kapnak a stressztől és túlhajszoltságtól, vagy esetleg gyomorfekélyt. Lehet, túl drasztikus vagyok és felnagyítom a helyzetet, de a saját bőrömöm tapasztaltam, hogy mennyire nehéz megállni egy diáknak a saját lábán.
Miért nem lehet rajtunk segíteni? Szükségünk lenne rá, és nem arra, hogy végképp
ellehetetlenítsék álmaink megvalósítását.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.