Kis ember, nagy város

  Közben lassan cseperedtem, növekedtem és eljött 1992. augusztus 24. Szabaddá lett Ukrajna! A nép boldogon kiáltotta, hogy Vilna Ukrajina (Éljen Ukrajna), majd meglepődve vették észre, hogy se pénzük, se munkájuk. A rubel csúnyán megbukott. Amennyiért azelőtt egy házat vehettünk volna, garázsában egy vadiúj, piros 1200-as Ladával, most elég volt egy üveg dzsemre. Annyira szabadok lettünk, hogy már az éhhalál fenyegetett minket. De az élelmes kárpátaljai magyar megtalálta a "bizniszt". A magyar országhatár mellett hamar fellendült az áruforgalom, kis csempészettel megspékelve. Hordtunk mi mindent, ami odaát drágább volt, pl. cigarettát, autóalkatrészt, asztalterítőt, aztán vissza élelmiszert, ruházati cikkeket, mert nálunk üresek voltak a boltok. Mindez Grósz Károlynak köszönhető, ő nyitotta meg a kishatár forgalmat. Máig jótevőnknek tartjuk. Nagyon nehéz volt akkor mindenki számára, akinek nem jutott valami a felhalmozott szovjet vagyonból, nem volt pártitkár az uncsitesója, vagy nem értesült hamarabb arról, hogy nagy gáz lesz az országban és nem mentette, ami még menthető volt.